A Kolontáron történt iszapkatasztrófa ügyében indult büntetőeljárásban nemrég született elsőfokú felmentő ítélet sokakat mélyen felháborított. Akkor, amikor emberéletekről és halálról, családok jövőjéről és sokak nyomoráról, kilátástalanságáról van szó, nehéz azt elfogadni, hogy nincs felelős, hogy mindenki megúszta. Emlékszem, úgy másfél éve én is jártam a környéken, és a vonat ablakából kinézve őszintén megdöbbentem azon, hogy még mindig látszik a vörösiszap nyoma a tájon, a gyilkos mocsok annyi év után is átitatott mindent, ahogy valószínűleg ez még ma is így van, változatlanul. Ez egy olyan tragédia, amihez nehéz közömbösen viszonyulni, nem véletlen, hogy nagy figyelem kíséri az ügyben indult eljárásokat is. Igazságot akarunk, hogy aki ezt a tragédiát okozta, az szenvedjen maga is, hogy bűnhődjön méltóképpen.

Miért hagyják futni a felelősöket? - kérdezhetik sokan, e kérdésből pedig - jól ismervén az emberi indulatokban rejtőző erőt - hamar célzott felháborodás, politikai hadüzenet is kerekedett a bíróságok és munkájuk ellen. Az igazságszolgáltatást, amelyik nem ad igazságot a népnek, meg kell változtatni, a szabályokat módosítani kell, hogy az erkölcsileg helyesnek érzett büntetést az arra érdemesnek vélt személyek megkapják.

Pedig akik így gondolják, azok nagyon rossz úton járnak.

Az ember történetében mindig is jelen volt a bűn, és amióta az utóbbi párezer évben az ember szervezetten, közösségben igyekszik élni az életét, szépen lassan kialakultak a büntető igazságtételnek is a különböző "rítusai", szabályai, intézményei, eljárásai. Ezeknek az eljárásoknak egy célja volt mindig is, az, hogy a bűn kiderüljön, és elnyerje méltó büntetését. Ha valaki a bűn gyanújába keveredett és keveredik, igazságot kellett és kell ma is tenni: igen vagy nem, bűnös vagy nem bűnös.

Az ember az igazság, de leginkább a bűnös személyének kiderítése érdekében igen kreatív megoldásokat ötölt ki az idők folyamán, a különböző vallatásoktól kezdve a változatos próbákon át, mint például a vízbemerítés, vagy tüzes vas fogdosása, aztán lássuk, hogy gyógyul a seb. Ha valakit egyszer megvádoltak, annak igyekeznie kellett, hogy tisztázza magát, és ezt ritkán úszta meg maradandó sérülés, megnyomorodás vagy halál nélkül, a vádlott oldalán tehát igazából sokáig majdnem mindegy volt, hogy valójában bűnös, vagy ártatlan, gyakran jutott neki kínszenvedés osztályrészül így is úgy is.

A fentebb írt "technikai" megoldásokon túl nagyon sokáig nem volt evidens az a ma már garanciális alapelv sem, hogy a vádlottat megilleti az ártatlanság vélelme, ennek hiányában viszont a vádlott az egyben bűnösnek is tekinthető, és ekkor nem a bűnt kell bizonyítani, hanem éppen fordítva, a vádlottnak kell bizonyítania az ártatlanságát. Kényelmes dolog volt ez az ítélkezés oldaláról, és legtöbbször reménytelen helyzet a vádlott szempontjából.

Szerencsére a büntetőeljárásnak mind ezen eszközei, mind e nézetei kimentek a divatból mára, de sajnos nem kell olyan sokat visszaforgatnunk az idő kerekét ahhoz, hogy a sötétebb korokat idéző esetekbe botoljunk akár saját hazánkban is, elég a múlt század elnyomó rendszereinek ítélkezési gyakorlatát végigtekintenünk, aminek terhét leginkább az ártatlanul meghurcolt emberek nyögték.

Minél könnyebb a bűnösséget kimondani, annál nehezebb az ártatlant megóvni az alaptalan büntetéstől. A bíró mikor meghozza az ítéletét, a büntető kódex betűjét kell, hogy alapul vegye: ami aszerint nem bűn, azért nem adhat büntetést, akkor sem, ha az a cselekedet egyébként rossz. Bár ez igazságtalannak tűnik, de végső soron a kódex betűje az embert védi a hatalommal szemben, mert lehetőséget ad a honpolgároknak, hogy tudják előre, miért büntetik meg, és ennek tudatában cselekedjenek. Ettől még lehetnek hitvány vagy tisztességes emberek, gaztevők vagy becsületesek, de ezzel a törvény nem tud mit tenni, ezek az emberek érdemüktől függetlenül a törvény előtt ugyanúgy felelnek tetteikért.

Ha pedig valakit a törvény alapján megvádolunk egy törvény szerint büntetendő magatartás tanúsításával, akkor - tetszik nem tetszik - bizonyíték is kell az illető elítéléséhez, bizonyítékok, melyek igazolják valakinek a bűnösségét. Mind a lehetséges bizonyítékoknak, mind ezek felderítésének, gyűjtésének meghatározott szabályai vannak. A büntetőeljárás ezen szabályai szintén az embert védik a hatalommal szemben, hogy csak akkor ítéljék el, ha a büntetendő magatartás megfelelő módon igazolt, és elkerüljék az olyan eseteket, melyeket rosszabb esetben "koncepciós" vagy egyéb változatos jelzőkkel szoktunk illetni.

Tagadhatatlan tény, hogy amíg az ítélkezést emberek végzik, lesznek téves, hibás ítéletek, ahogy példás döntések is. Mégis, a hibákkal együtt a büntetőjog ezen feltételei összességében igazságosabb rendszert jelentenek, mint a korábban népszerű verziók, még akkor is, ha egyes ítéleteket e rendszer eredménye által igazságtalannak érzünk.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy bár a döntést a kizárólag a bíró hozza meg, de ezt nem magányosan teszi: a vád feladata, hogy a kódex betűje szerinti bűncselekményt felderítse, annak bizonyítékait a bíróság elé tárja, a védő dolga értelemszerűen, hogy védence érdekeit képviselje és ártatatlansága érdekében felszólaljon, és akkor még a szakértők és más perbeli szereplőkről nem is esett szó. Az ítélet megszületése tehát egy soktényezős, soklépcsős folyamat, egy döntés kapcsán kizárólag a bírókat pellengérre állítani nagyon pongyola hozzáállás.

Visszatérve Kolontárra, az eljárást nem követtem, a konkrét ügyet és ítéletet pedig nem ismerem olyan mélységeiben, hogy annak kapcsán véleményt alkossak, de ha ismerném se tenném meg. Azt a kérdést, hogy az ítélet jogszerű-e, majd a bírói fellebviteli fórum megítéli, azzal nekünk, külső szemlélőknek nem sok dolgunk lehet.

Annak kapcsán pedig, hogy az ítélet morális szempontból igazságos-e, lehet véleményt formálni, de az a támadássorozat, ami most indult az ügy kapcsán, nem elfogadható. A düh és csalódottság, amit egy ilyen tragédia, vagy ennek kapcsán hozott döntés kapcsán érzünk, legyen erkölcsileg bármennyire igazolt is, nem vezethet a igazságszolgáltatási rendszer, vagy a rendszer garanciáinak csorbításához, még akkor sem, ha e rendszer szabályai most azt eredményezték, hogy a közösség által erkölcsileg elvárt felelősség egy konkrét személyek ellen zajló konkrét jogi eljárás első szakaszában nem volt megállapítható - már ami a büntetőjog asztalát illeti, és nem az egyéb kártérítési stb. igényeket. És hogy szigorúbb felelősséget kellene előírni? Ez csak a törvényhozáson múlik, de ha ez meg is fog történni, erre az ügyre ennek kihatása már nem lenne, nem lehetne.

Szükséges-e a felelősségre vonás egy ilyen katasztrófa kapcsán? Bizonyosan igen. De hogy elvárható-e, hogy a bíróság emiatt mindenképpen marasztaló ítéletet hozzon? Ha az eljárásban ez nem volt megállapítható, akkor nem. Ha azt akarjuk, hogy a felelős megbűnhődjön, akkor nem a rendszert kell megváltoztatni, hanem az eljárási normák tisztelete mellett eredményessé kell tenni a felelősségre vonást, történjen az a kellő bizonyítékok begyűjtése által vagy akár a valóban felelős személyek felkutatása révén.

Zárszóként szeretném a The man for all seasons (Egy ember az örökkévalóságnak)  c. film egyik tanulságos párbeszédét idézni, a filmét, ami Morus Tamásról, a kiváló jogász, államférfi életéről szólt. A jelenet, ami idevág, magának az ördögnek a bűnösségéről szól: ha maga az ördög ül a vádlottak padján, akkor sem lehet elítélni, ha törvény szerinti bűncselekményt nem követett el, még akkor sem, ha az ördög egyébként megérdemelné a büntetést. Ahhoz ugyanis, hogy az ördögöt konkrét bűn nélkül is elítéljük, fel kéne adnunk az igazságszolgáltatás garanciáit, és ha ezt megtesszük, akkor nem csak az ördögöt fosztjuk meg ezektől a garanciáktól, de mindenki mást is, ideértve saját magunkat is.

 Az idézett szöveg 2:10-től:

Alice More: Arrest him!

More: Why, what has he done?

Margaret More: He's bad!

More: There is no law against that.

Will Roper: There is! God's law!

More: Then God can arrest him.

Alice: While you talk, he's gone!

More: And go he should, if he was the Devil himself, until he broke the law!

Roper: So now you'd give the Devil benefit of law!

More: Yes. What would you do? Cut a great road through the law to get after the Devil?

Roper: I'd cut down every law in England to do that!

More: Oh? And when the last law was down, and the Devil turned 'round on you, where would you hide, Roper, the laws all being flat? This country's planted thick with laws from coast to coast– man's laws, not God's– and if you cut them down—and you're just the man to do it—do you really think you could stand upright in the winds that would blow then? Yes, I'd give the Devil benefit of law, for my own safety's sake.