A Kolontáron történt iszapkatasztrófa ügyében indult büntetőeljárásban nemrég született elsőfokú felmentő ítélet sokakat mélyen felháborított. Akkor, amikor emberéletekről és halálról, családok jövőjéről és sokak nyomoráról, kilátástalanságáról van szó, nehéz azt elfogadni, hogy nincs felelős, hogy mindenki megúszta. Emlékszem, úgy másfél éve én is jártam a környéken, és a vonat ablakából kinézve őszintén megdöbbentem azon, hogy még mindig látszik a vörösiszap nyoma a tájon, a gyilkos mocsok annyi év után is átitatott mindent, ahogy valószínűleg ez még ma is így van, változatlanul. Ez egy olyan tragédia, amihez nehéz közömbösen viszonyulni, nem véletlen, hogy nagy figyelem kíséri az ügyben indult eljárásokat is. Igazságot akarunk, hogy aki ezt a tragédiát okozta, az szenvedjen maga is, hogy bűnhődjön méltóképpen.

Miért hagyják futni a felelősöket? - kérdezhetik sokan, e kérdésből pedig - jól ismervén az emberi indulatokban rejtőző erőt - hamar célzott felháborodás, politikai hadüzenet is kerekedett a bíróságok és munkájuk ellen. Az igazságszolgáltatást, amelyik nem ad igazságot a népnek, meg kell változtatni, a szabályokat módosítani kell, hogy az erkölcsileg helyesnek érzett büntetést az arra érdemesnek vélt személyek megkapják.

Pedig akik így gondolják, azok nagyon rossz úton járnak.

Én örülök az őszinte, igaz beszédnek, ami egyenes, mint a magyarok nyila, ami felnyitja a megtévedt nyáj szemét.

Örülök most is, hogyne örülnék, hát végre valaki megmondta a tutit a népnek, a nőknek, a gyerekeknek, rátaláltunk az útra kérem. Kellenek, mindig is kellettek az ilyen igazlátó emberek, akik nem beszélnek mellé, nem bonyolítják a dolgokat, nem akarnak megfelelni a libsi értelmiség unalmas szólamainak sem, hanem őszintén megmondják azt, amit amúgy is kár tagadni. A sok tévelygő persze felháborodhat a női princípiumok, szülés meg unokagyártás igazságtételén, de ez csak üres kekeckedés, a nő azért nő hogy szüljön természetesen, széles a csípője is, tessék csak megnézni, a természet is erre rendelte.

Meg kell mondjam, már érzem a zsigereimben a karácsony hangulatát, az év végi lazulás előszelét. Annyira, de annyira érzem, hogy kedvem is lenne ma este kocsiba vágódni, és mondjuk elindulni hétvégére a nagyvilágba, szórni a pénzt meg ilyenek. Mennék mondjuk Bécsbe vásárolni. Vagy inkább oda mégsem, ott azért csak-csak óvatosan kell lenni, mert ki nem gondol a nyugatra belopózó terrorra mostanság, ki ne félne egy kicsit ilyenkor Bécsbe menni. Tele van a hely ilyenkor potenciálisan veszélyes helyszínekkel, tömegek is vannak, minek akkor már őrlődni meg aggódni, menjünk ne menjünk, úgyse lesz semmi, de ha mégis akkor meg... Hagyjuk.